"Dunaújvárosé, Dunaújvárosé..."
Má’ megin’ a vízfej, sóhajtunk föl sokadszor, most éppen hokifronton, ráadásul kedvencünk, a Jégkorongblog hasábjain szökkent szárba a remek ötlet, úgy lesz jó, ha a vitairat is ott landol. Tessék.
Remek összeállítással http://www.jegkorongblog.hu/2012/10/30/a-dab-docler-es-az-ebel tért vissza a Jégkorongblog hasábjaira D. Gromov, aka AG2.0, aka Kultúrmisszionárius, s őszinte örömünkre éppen a Dab.Docler mutatványát vette górcső alá elemzésében. A szerző is tudta, a kommentelők is sebtiben megírták, egyes tézisei nagy vihart kavarnak majd – elsőül is a dunaújvárosi drukkerek körében. Hát igen. Ez a pár sor itt kiverte a biztosítékot nálam:
„Fájdalmas kimondani, de tény: olyan sokat egy kisebbfajta magyar iparváros ehhez [ti: az EBEL-hez - Öcaline] nem tud hozzátenni. Magyarán: ha a Dab.Docler abba az irányba szeretne továbblépni, valószínűleg Budapestre kellene költöznie. A magyar fővárost szívesen húznák be a rendszerbe az osztrákok.”
Má’ megin’ a vízfejesdi, volt az első gondolat, aztán a második is, harmadik is, és sajnálom, nem tudok szabadulni tőle sokadjára sem. Két fronton is támadható ugyanis a D. Gromov-féle érvelés, mármint szerintem. A másodikkal kezdem.
A magyar jégkorong felemelkedésében két bázis játszotta a főszerepet az elmúlt évtizedekben, e két bázis egyike sem a fővárosban volt: nem biztos, de valószínűsíthető, hogy Székesfehérvár és Dunaújváros, az itt folyó minőségi munka, utánpótlás-nevelés, távlatos gondolkodás nélkül a magyar jégkorong nem tartana ott, ahol jelenleg tart. A prímet – itt nem részletezendő okokból, de tényszerűen – az elmúlt egy évtizedben vitathatatlanul Székesfehérvár vitte, Ocskay Gábor magyar viszonyok között példátlan teljesítménye volt és lehetett az a mintaadó vezérfonal, amely révén mindenütt új szisztémával, modellel és metodikával állhattak neki a csapatépítésekben csúcsosodó intézményfejlesztésnek az egyesületek. Az EBEL-csatlakozás, az akadémiai háttér megteremtése és működtetése, az egyesület-város kapcsolat optimalizálása korábban elképzelhetetlen emelkedést eredményezett – és nem vitás, ha nem is egyedüli, de megkerülhetetlen mérföldköve lett a szapporói csodához vezető útnak. A minta adott (volt), és örvendetesen sok városban, ámde mind a mai napig kivétel nélkül vidéki helyszíneken igyekeztek megvalósítani valami hasonlót: dőreség lenne nem észrevenni, hogy más és más árnyalatokban és minőségben, a helyi értékekkel és ízekkel kiegészülve ugyan, de rendre az Ocskay-féle modell köszön vissza Dunaújváros mellett Miskolcon, Debrecenben, mi több, Csíkszeredában és Brassóban is.
Az egyetlen helyszín, ahol ez a modell eddig már középtávon is működésképtelennek bizonyult, fájdalom kimondani, Budapest. Egy metropolisz a maga sokféle irányultságával, huzalmaival, ingergazdagságával egyszerűen nem kedvez az olyan "rétegigények" koncentrált kielégítésének, mint egy jégkorongcsapat felépítése (ha már EBEL, vegyük észre, hogy ott sem Bécs, sokkal inkább Linz vagy Salzburg a fellegvár). Arra a kérdésre egyelőre szintén nem tudjuk a választ, honnan veszi a szerző, hogy Budapestet szívesen húznák be a rendszerbe az osztrákok. Szebb a Duna-partja? Többen lakják? Jobb éttermei vannak? Több sajtboltja?
Szerintem nekik mindegy lenne, csak legyen minőségi helyszín (csarnok), minőségi csapat és minőségi produkció. Ebben a konstellációban az a munka, amelyet Azari Zsolt klubigazgatóként elvégzett a háttér megteremtésével, valamint az a koncentrált és transzparens, hatékony és eredményes szakmai műhely, amelyet immár második éve fémjelez Stephan Lundh neve és tevékenysége, sokkal inkább tartható és tartandó szerény álláspontom szerint megőrzésre és megóvásra méltó modellnek, mint egy bábunak a MHÉ nagy sakk-készletében, amelyet tetszés szerint innen oda, onnan ide lehet tolni.
Akinek még ez is kevés, az játsszon el a gondolattal: mivel Csíkszereda egyelőre csak egy kisebbfajta magyar iparváros, a HSC-t költöztessük Bukarestbe, hogy innentől híven tudja szolgálni a RHÉ nemes eszméjét. Ugye, hogy ugye? Vagy mondok mást. Lehet, hogy Fehérvárt is kinőtte a Volán? Eredetileg fővárosi csapat volt, és hát lássuk be, Budapesthez viszonyítva Fehérvár is csak kisebbfajta iparváros – éppen itt az ideje hát, hogy a MHÉ éthoszának engedve visszakérjük. Bocs, kedves fehérvári szurkolók, drága támogatók és mindenki, ennyi volt, szép volt, kösziköszi, szevasztok.
Végül, de nem utolsósorban: a fent vázol sokágúság, sokszínűség, multikulturális jellemzők inverze is érvényes. Míg félő, hogy a fővárosban eltűnne, feloldódna egy olyan közösségi érték, mint amilyet ma a Dab.Docler képvisel dunaújvárosi viszonylatban (és kérném, most kivételesen tekintsünk el attól a tényezőtől, elismeri-e ezt az értéket a jelenlegi városvezetés vagy sem), ugyanúgy félő, hogy a városban, a városból, a városnak nagyon hiányozna a csapat. Született dunaújvárosiként, radikális lokálpatriótaként írom: olyan kevés örömteli tényezőnk maradt, hogy ezért a kevésért hajlandó vagyok/leszek megvívni bárkivel. A DAB a Dunaújvárosé, Dunaújvárosé, és tényleg emberiességi okból hadd ne idézzem a veretes szurkolói nóta teljes rímpárját (úgyis több variáció van már, egy frázis maradt változatlan, de pont azt nem kívánom idézni).
Az persze, hogy EBEL vagy nem EBEL, úgyis a jövő zenéje – nekem régi mániám, hogy a magyar hoki nem bír el két EBEL-csapatot, és középtávon sokkal inkább a D. Gromov összegzése végén is említett, pokolian bonyodalmas és nehéz, de legalább ilyen felemelő és szép feladatként kijelölt cél lehet a MOL Liga megerősítése. Dunaújvárossal, a DAB-bal.
Meg van még egy apró bibi: szép, szép, hogy imponáló eredményeket produkáltunk a liga eddig küzdelmeiben, most őszinte örömmel magam is úgy látom, hogy ott a helyünk az élen – de a győzelmet még nem vívtuk ki, még tart a szezon. A karón varjú, a nappal elhalálozó éjjeliőr és az égő vízágyú honában ezt az aprócska momentumot is illene figyelembe venni. Kilátásaink jók, csapatunk harcban, a jelszó a régi: Hajrá, Bikák!
Öcaline
